a benzodiazepinekkel kapcsolatos több mint 50 éves tapasztalat után az amerikai egészségügyi rendszer szeretet-gyűlölet kapcsolatban áll velük. 1955-ben Hoffmann-La Roche kémikus Leo Sternbach szerendipitously azonosította az első benzodiazepint, a klordiazepoxidot (Librium). 1960-ra a Hoffmann-La Roche Librium néven forgalmazta, és molekuláris módosításokat hajtott végre a fokozott aktivitás érdekében. A Valium (diazepam) 1963-ban következett. A Hoffmann-La Roche versenytársai analógokat is kezdtek keresni. Kezdetben úgy tűnt, hogy a benzodiazepinek kevésbé mérgezőek és kevésbé valószínű, hogy függőséget okoznak, mint a régebbi gyógyszerek. Különleges javulás volt a légzésdepresszió hiánya, ami a barbiturátok biztonsági problémája. Az egészségügyi szakemberek először lelkesen üdvözölték a benzodiazepineket, az egekbe szökve népszerűségüket és a betegek igényét. Az 1970-es évek közepén-végén a benzodiazepinek az összes “leggyakrabban felírt” lista élén álltak. 15 évbe telt, mire a kutatók hatásmechanizmusként társították a benzodiazepineket és a gamma-amino-vajsavra gyakorolt hatásukat. Az 1980-as évekre a klinikusok korábbi lelkesedése és a felírási hajlandósága új aggodalmat keltett: a visszaélés és a függőség kísértetét. Amint a benzodiazepinekkel kapcsolatos információk, mind az emelés, mind a kárhoztatás, felhalmozódtak, az orvosi vezetők és a törvényhozók elkezdtek cselekedni. Az eredmény: az egyes benzodiazepinek és az egész osztály kezdtek megjelenni az irányelvekben és a jogszabályokban, amelyek útmutatást adtak a használatukra vonatkozóan. Ezzel párhuzamosan a klinikusok aggodalmukat fejezték ki a benzodiazepin idős betegek általi használata miatt, jelezve, hogy a vének kevésbé terápiás reakciója és a mellékhatásokkal szembeni fokozott érzékenység óvatosságot követelt. A benzodiazepin története folyamatosan fejlődik, és olyan modern kérdéseket és aggodalmakat tartalmaz, amelyek meghaladják a valaha vártnál.