1941-ben a Yale csoport tisztázta eredeti állítását, amely szerint “az agresszív viselkedés előfordulása mindig feltételezi a frusztráció létezését, és ezzel ellentétben a frusztráció létezése mindig az agresszió valamilyen formájához vezet”. Ennek a hipotézisnek a második része arra készteti az olvasókat, hogy a frusztrációnak csak következménye lehet agresszió, és nem tette lehetővé annak lehetőségét, hogy más válaszok merüljenek fel, és felülírják az agresszióra adott választ. A Yale-csoport így a következőképpen fogalmazta meg a hipotézist:”a frusztráció számos különböző típusú válaszra ösztönöz, amelyek közül az egyik az agresszió”. Ezzel az új megfogalmazással a kutatók több helyet hagytak annak az elképzelésnek, hogy az agresszív impulzusok nem csak akkor jelentkezhetnek, amikor az egyén frusztrációt érez. Más impulzusok, például a büntetéstől való félelem, meghaladhatják vagy akár gyengíthetik az agresszió ösztönzését, amíg el nem tűnik, ami megmagyarázná azokat a helyzeteket, amikor a frusztráció nem vezet egyenes agresszióhoz.
1941-ben megjelent cikkében Gregory Bateson kulturális szempontból figyelte meg a frusztráció-agresszió hipotézist. Elmondása szerint a kultúra implicit módon részt vett magában a hipotézisben, mivel az emberi viselkedéssel foglalkozott, amelyet mindig a környezet alakít ki és befolyásol, legyen az társadalmi vagy kulturális. Kijelentette, hogy könnyebb illeszteni a hipotézist azokban az emberekben, akiknek kultúrája semleges vagy frusztráló események sorozataként ábrázolja az életet, amelyek kielégítő végekhez vezetnek. Ez lenne a helyzet az európai kultúra és az Iatmul kultúra esetében. A hipotézist azonban nehezebb alkalmazni a balinéz kultúrára. Valójában a balinéz gyermekeket arra tanítják, hogy örömet, elégedettséget szerezzenek a céljaikhoz vezető lépésekben, anélkül, hogy az ilyen célok teljesítésével megvárnák az elégedettségi csúcspontokat. Ugyanezt a gondolatmenetet követve Arthur R. Cohen a társadalmi normákat fontos tényezőnek tartotta abban, hogy az agresszió a frusztrációt követi-e vagy sem. 1955-ben közzétette egy általa végzett tanulmány eredményeit, amelyben 60 női hallgató vett részt, amelyek azt mutatták, hogy az emberek kevésbé valószínű, hogy agressziót mutatnak, amikor a társadalmi normákat hangsúlyozzák. Ráadásul arra épített, amit Doob és Sears tanulmánya korábban állított, vagyis az agresszív viselkedés demonstrálása a büntetés előrejelzésétől függ. Valójában Cohen eredménye azt mutatta, hogy az emberek kevésbé valószínű, hogy agressziót mutatnak a frusztrációs ügynök felé, ha ez utóbbi hiteles alak volt. Megvizsgálta Nicholas Pastore kijelentését is, miszerint az agresszió nagyobb valószínűséggel következik be egy önkényes kontextusban, mint egy nem önkényes kontextusban, és ugyanarra a következtetésre jutott.
indoklás factorEdit
a frusztráció–agresszió elméletet 1939 óta tanulmányozták, és voltak módosítások. Dill és Anderson egy tanulmányt készített, amelyben azt vizsgálták, hogy az ellenséges agresszió különbözik—e az indokolt és az indokolatlan frusztrációs körülményektől-összehasonlítva a kontroll állapottal, amely nem okoz frusztrációt. A tanulmányi feladat megkövetelte a résztvevőktől, hogy tanuljanak és készítsenek origami madarat. A kísérleti eljárás egy utasítás fázisból és egy hajtogatási fázisból állt. Az oktatási szakaszban egy Konföderációval párosított résztvevőnek megmutatták, hogyan kell egy madarat csak egyszer összehajtani. A hajtogatási fázis időzített volt, és minden alanynak meg kellett tennie, hogy a madár egyedül legyen a lehető leggyorsabban és legpontosabban. A kísérletező minden körülmények között szándékosan gyorsan elkezdte bemutatni az utasításokat. A feltételek különböztek abban, hogy a kísérletező hogyan reagált a Konföderáció lassulási kérésére. A frusztrációmentes kontroll állapotban a kísérletező bocsánatot kért és lelassult. Az indokolatlan frusztrációs állapotban a kísérletező személyes okokból feltárta vágyát, hogy a lehető leggyorsabban távozzon. Indokolt frusztrációs állapotban a kísérletező feltárta, hogy a felügyelő igénye miatt a lehető leggyorsabban meg kell tisztítani a helyiséget. Az alanyok ezután kérdőíveket kaptak az agresszió szintjéről, valamint kérdőíveket kaptak a kutató személyzet kompetenciájáról. Azt mondták nekik, hogy ezek a kérdőívek meghatározzák, hogy a kutató személyzet pénzügyi támogatást kap-e, vagy szóbeli megrovást és a pénzügyi díjak csökkentését. A kérdőívben szereplő kérdéseket úgy alakították ki, hogy tükrözzék a kutató személyzet kompetenciáját és szerethetőségét. Dill és Anderson úgy találták, hogy az indokolatlan frusztrációs állapot résztvevői a kutató személyzetet kevésbé képesek és kevésbé szerethetőek, tudva, hogy ez befolyásolja pénzügyi helyzetüket, mint végzős hallgatók. Az indokolt frusztrációs csoport a személyzetet kevésbé szerethetőnek és kevésbé kompetensnek értékelte, mint a kontrollcsoport, de mindkét minősítési skálán magasabb, mint az indokolatlan állapotú résztvevők. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy az indokolatlan frusztráció magasabb szintű agresszióhoz vezet, mint az indokolt frusztráció, ami viszont magasabb szintű agressziót eredményez a nem frusztrációs helyzetekhez képest.
Leonard Berkowitz újrafogalmazása
1964-ben Leonard Berkowitz kijelentette, hogy agressziós ingerre van szükség az agresszió megvalósításához. 1974 – ben és 1993-ban a frusztráció/agresszió hipotézist egy olyan elméletre módosította, amely eltávolította az agresszív viselkedés agresszív jelzéseinek fontosságát. Ami azt jelenti, hogy a rendkívül dühös alany agressziót mutat, még akkor is, ha az agressziós jel hiányzik. A Berkowitz által bevezetett legprovokatívabb elmélet az “agresszív jelek” hipotézis, kijelentve, hogy kisgyermekek esetében bármilyen tárgynak vagy eseménynek, például a pusztító hatásokat mutató katonai fegyverjátékoknak való korábbi kitettség agresszív jelzésként fog működni az agressziós viselkedés esélyeinek növelése érdekében. Berkowitz módosította a frusztráció / agresszió hipotézist, amely szerint az agresszív viselkedés olyan belső erőkből származik, mint a harag, az agresszív szokások és a külső ingerek. Ezek az elméletek segítenek megmagyarázni az agresszió kiváltó okait, de nem magyarázták jól az agresszív szokások agresszív ingerekké történő alakulásának eljárását.
1980-ban megjelent cikkében Leonard Berkowitz tovább tárgyalta a frusztráció és az agresszió szintje közötti kapcsolatot azáltal, hogy hozzáadta a frusztrációra adott belső és külső reakció megkülönböztetését. A kísérlet első részében azt találta, hogy mindkét típusú frusztráció (legitim és illegitim), összehasonlítva a kontroll csoporttal, amely sikeresen befejezte a feladatot, a pulzusszámmal és a három 21 lépéses bipoláris skála értékelésével mért belső reakció nagyszerű szintet mutat. A legitim és az illegitim csoportok közötti belső reakciókban azonban nincs jelentős különbség. A kísérlet 2. részében, amikor az előző 2 csoport legitim és illegitim frusztrációt tapasztal, egy ártatlan partnerrel találkozik egy független feladat végrehajtása érdekében, a korábbi illegitim frusztrációval rendelkező csoport nagyobb külső reakciót mutat, amely nyíltan büntető cselekedet az ártatlan partnerrel szemben, mint a korábbi legitim frusztrációt tapasztaló csoport.
kognitív-konzisztencia elmélet
a kognitív-konzisztencia elméletek feltételezik, hogy ” ha két vagy több egyidejűleg aktív kognitív struktúra logikailag következetlen, az izgalom fokozódik, ami aktiválja a folyamatokat a növekvő konzisztencia és a csökkenő izgalom várható következményeivel.”Ha a frusztrációt úgy definiáljuk, mint amely egy bizonyos cél elérése érdekében észlelt ellenállásból származik, akkor a frusztráció úgy fogalmazható meg, mint amely egy észlelt helyzet és egy kívánt vagy várt helyzet közötti következetlenségből származik; ez azt jelenti, hogy a belső válaszsorozat teljesítéséhez szükséges előfeltételek rendelkezésre állnak. Ebben a megközelítésben az agresszív viselkedés az észlelés erőszakos manipulálására szolgál, hogy megfeleljen a várt helyzetnek. Ezenkívül ez a megközelítés az agressziót az inkonzisztencia csökkentésének tágabb kontextusába helyezi, beleértve a félelmet és a kíváncsiságot is. Valóban, az ellentmondás méretétől és a konkrét kontextustól függően a frusztráció is az egyik kiváltó tényező mind a félelemben, mind a kíváncsiságban, valamint Grayben (1987; p.205) még arra a következtetésre jutott, hogy”a félelem és a frusztráció ugyanaz”.