magnetoszféra, a légkör azon régiója, ahol a mágneses jelenségek és az ionizáció által okozott magas légköri vezetőképesség fontos a töltött részecskék viselkedésének meghatározásában.
a Föld, szemben a Mars és a Vénusz, van egy jelentős felszíni mágneses mező (körülbelül 0,5 gauss), amely, mint a gravitációs mező, gyengül, ahogy a távolság a központtól a Föld növekszik. A nap irányában, körülbelül 10 Föld sugarú (majdnem 65 000 km, vagy 40 000 mérföld), a mágneses mező olyan gyenge, hogy a föld gravitációjából kilépő részecskékhez kapcsolódó nyomás összehasonlítható a napszélhez kapcsolódó ellentétes nyomással—főleg a nap gravitációs mezőjéből kilépő protonok és elektronok fluxusával. Ezt az egyensúlyi régiót, amelynek jellegzetes vastagsága 100 km (60 mérföld), magnetopauzának nevezzük, és a magnetoszféra külső határát jelöli. A magnetoszféra alsó határa több száz kilométerrel van a Föld felszíne felett.
az éjszakai oldalon, vagy a naptól távol eső oldalon a mágneses mezővel és a napszéllel kapcsolatos erők párhuzamosak, így a magnetoszféra jelentős távolságot, esetleg több csillagászati egységet is kitágít (egy csillagászati egység a Föld és a nap közötti átlagos távolság, körülbelül 1,5 108 km).
a napszélre merőleges irányban a napszél részecskék véletlenszerű mozgása kis nyomást gyakorol a mágneses mezőre, kissé összehúzva a magnetoszférát. A nettó eredmény az, hogy a magnetoszféra alakja bruttó értelemben hasonló az üstökös alakjához, a Föld az “üstökös” magja vagy feje közelében helyezkedik el, a magnetoszféra “farka” pedig jóval a Földön túl, a naptól távol.
10-13 Föld sugara között a Nap felé létezik a magnetosheath, a mágneses turbulencia régiója, amelyben mind a Föld mágneses mezőjének nagysága, mind iránya szabálytalanul változik. Úgy gondolják, hogy ezt a zavart régiót a magnetohidrodinamikus sokkhullámok termelése okozza, amelyeket viszont nagy sebességű nap-szél részecskék okoznak. Ezen íj sokkhatára előtt, a Nap felé, a zavartalan napszél.