a romantikus történetek szinte minden korosztály számára időtlen mesék. Hagyományosan eléri azt a célt, hogy addiktív érzelmi rohanás hullámot biztosítson a közönségnek, alkalmanként gyakorlati bölcsességet kínálva a párok számára. Margaret Atwood “Happy ends” című regénye azonban egy kitalált novella, amely ötletes narratív struktúrát alkalmaz, hogy másfajta üzenetet közvetítsen. A második és harmadik személy mindentudó narratív nézőpontjának felhasználásával Atwood önálló, érzelemmentes narratívát ér el, amely önreflexív jellegű. Végül a saját műfajának szatirikus kommentárjává válik, mégis melegítő üzenetet közvetít, miszerint egy kapcsolatban nem a végpont számít, hanem a folyamat.

először is érdemes megjegyezni, hogy Atwood merész kreatív döntést hoz, hogy ezt a darabot novellaként írja le, továbbá úgy dönt, hogy inkább hat részre bontja, egyszerűen A-tól F-ig betűvel. Összefoglalva, a novella két karakterről szól-John és Mary—, akik beleszeretnek egymásba. Az a lehetőség egy boldog befejezés, amelyben a pár feleségül veszi, végül együtt hal meg. Opciók B-től F indul drasztikusan eltérő, azonban függetlenül attól, hogy a kapcsolat, még mindig kissé végződik halállal, amint azt A. ebből adódóan, ez vezet a közönség arra a következtetésre, hogy egy szerelmi történet születhet a különböző összefüggésekben, még egy sikeres kapcsolat csak egy vége: halál. A látszólag morbid következtetés ellenére Atwoodnak van egy pontja. Logikusan, az egyetlen lehetőség a szakítás vagy a válás, és ez valójában Atwood lényege. A közönséget nem szabad a végére aggasztani, az a rész, amely mind a hat végződésben a legkevesebb hangsúlyt kapja; inkább, az igazi érték abban rejlik, hogy a kapcsolat hogyan alakul ki. Atwood két dolgot ér el ennek az üzenetnek a Továbbítása érdekében.

az első egy harmadik személy narratív nézőpontját használja fel a karakterektől való elszakadás érzésének megteremtésére, ami érzelemmentes narratívát eredményez, amely viszont jobban felhívja a figyelmet a cselekmény szerkezetére, mint a karakterekre. Ez döntő fontosságú, mert a történet célja megmutatni, ahelyett, hogy elmondaná az olvasónak azt a fő gondolatot, hogy ‘nem a vég számít. Ehhez Atwoodnak hangsúlyoznia kell az ismétlődő cselekményszerkezetet, hogy a közönség megfigyelje a mintát. Az egyik közös szál az összes novellában az, hogy a kezdettől függetlenül a történetek mindig a “… és minden folytatódik, mint a ” (Kennedy et al., 258). A főszereplőket “John and Mary” néven mutatják be, vezetéknév és karakterfejlődés nélkül. Harmadik személy szempontjából az elbeszélő képes elkerülni a belső monológot, gondolatokat és érzéseket, ezért a cselekvés és a cselekmény előrehaladása az oldalon lévő szavak nagy részét foglalja el. A megfelelő identitás hiánya olyan főszereplőt eredményez, amely lapos és a közönség számára nehéz kapcsolatba lépni, sőt csak reális embernek tekinteni. Bár ez nem feltétlenül előnyös a legtöbb író számára, itt lehetővé teszi Atwood számára, hogy távolságot teremtsen az olvasó és a történet minden változata között. Mindez éles ellentétben áll a hagyományos romantikus történetekkel, ami még erősebbé és nyilvánvalóbbá teszi azt az üzenetet, amelyet Atwood megpróbál közvetíteni, amikor mind a hat novellaváltozat felépül “annyira a befejezésekhez. A kezdetek mindig szórakoztatóbbak” (Kennedy et al., 259), egy erőteljes következtetés, amely túlmutat a szövegen, hogy talán inspirálja az olvasókat saját életbeszédeikben.

Atwood elsajátítása nem csak itt áll meg, hanem valójában azzal kezdődik, hogy a legelején bemutatja a második személy narratív nézőpontját. Az A-tól F-ig terjedő történetek bevezetése közvetlen cím az olvasókhoz, ami azt sugallja, hogy “ha boldog véget akarsz, próbáld ki A” (Kennedy et al., 257). A legközvetlenebb hatása ennek az, hogy felveti a kérdést, hogy ki ez az ‘Isten hangja’ narrátor. Valószínű lehetőség talán maga az író, mintha egy novella létrehozásának folyamatában lenne, nem biztos abban, hogy melyik irányba vigye. A negyedik falat általában soha nem törik meg a történetek, mivel összetöri azt az illúziót, hogy az olvasó része az elbeszélésnek. Atwood ezt a hatást használja arra, hogy felhívja a figyelmet egy történet írási folyamatára, kondicionálva az olvasókat, hogy gondolkodjanak olyan szempontokról, mint a műfaji konvenciók és a romantikus történet kliséi, amelyeket később bemutatnak. Ilyen például a C variáció, amikor James állítólag a kívánatosabb szerető, “akinek motorkerékpárja és mesés lemezgyűjteménye van” (Kennedy et al., 258), vagy e változat, amikor Fred és Madge kívánatos életet élnek “bájos házukban … a tengerparton” (Kennedy et al., 259). A második és harmadik személy narratív perspektívái közötti kölcsönhatás az, ami létrehozza az öntudatos típusú szatírát, amely az egész szövegben jelen van. Hatásként, egyrészt, a harmadik személy narrátor létrehoz egy hagyományos romantikus dráma, de ugyanakkor, a második személy narrátor mutat unamused és mindentudó hozzáállás az egész romantika műfaj, amelyben telek fejlesztés hajtja clich blockbain után klisék.

a második személy elbeszélésének másik hatása az, hogy arra kényszeríti az olvasót, hogy foglalkozzon a szöveggel, szinte olyan, mint egy saját kaland stílusú történet, ahol hagyományosan a közönség azt az illúziót kapja, hogy ők irányítják, de valójában a történet nyilvánvalóan előre megírt és előre megtervezett végződésekkel rendelkezik. Az e történet még odáig is eljut, hogy elmondja az olvasónak, hogy ha “tetszik, akkor lehet” Madge”, “rák”, “bűnös és zavaros” és “madármegfigyelés”, mint Alternatív elemek a meglévő cselekmény egyes részeinek szabad beillesztésére és cseréjére. Úgy tűnik, hogy még az író vagy az elbeszélő sem veszi komolyan a saját cselekményét, mindaddig, amíg az ‘örökké boldogan’ halállal végződik. Ez is hozzájárul a korábban tárgyalt öntudatos és szatirikus hangnemhez. Mindkét hatás arra készteti a közönséget, hogy helyesen állapítsa meg, hogy az életnek két vége van — egy boldog és egy szomorú. Ami egy történetet érdekessé tesz, az nem a bináris “mi”, ahogy Atwood mondaná, hanem a “Hogyan és miért” végtelen lehetőségei (Kennedy et al., 259).

olvasóként a történet többszöri elolvasása után a legnagyobb kérdésem az, hogy hol rejlik a konfliktus ebben a rövid fikcióban, mert érezhető, de nem tűhegyes, bármilyen okból. Aztán rám jött. Atwood irodalmi célja talán egy különálló, érzelemmentes elbeszélés létrehozása, amely bemutatja mesteri képességeit, és közli a romantikáról és az életről alkotott nézeteit. De a novella végső célja az önreflexió inspirálása az olvasóból. Tehát arra a következtetésre jutok, hogy a konfliktus nem a szövegben, hanem a saját életünkben rejlik. Mindannyian John változata vagyunk, egy emberi lény üres vászonja, egyedülálló csak élettapasztalataink miatt. Életünk egy pontján mindannyian találkozunk Máriával, szerelmi érdeklődésünk. A konfliktusunk akadálya annak, hogy véget érjünk, egy boldog halál. Atwood pedig azt akarja, hogy figyeljünk arra, hogyan küzdjük le ezeket az akadályokat, mert ha sikerül, a vég nem számít — már tudjuk, mi jön, mert Atwood elrontotta számunkra a meglepetést. A “boldog befejezések” tanulsága az, hogy inkább arra kell figyelnünk, hogy élvezzük azt, ami megmaradt, mielőtt az elkerülhetetlen vég eljön.

Atwood írásában az a zseniális, hogy mestersége hogyan rejtőzik a szem elől. Atwood felforgatja az olyan elemek hagyományos használatát, mint a műfaji konvenciók, narratív nézőpontok és jellemzés, hogy ellenkező hatást érjen el, mint amire a rendszeres írók törekednek, viszont még magasabb fokú megértést mutat ezeknek a technikáknak.