Olga2016-03-15t03:15:56Z

kevés megbízható feljegyzés létezik a gyakorlatról a Gupta Birodalom ideje előtt, körülbelül 400 AD. Körülbelül ez idő után a sati példányait feliratos emlékkövek kezdték megjelölni. Ezek közül a legkorábbi Sagarban található, Madhya Pradesh, bár a legnagyobb gyűjtemények több évszázaddal később származnak, Rajasthanban találhatók. Ezek a kövek, az úgynevezett devli, vagy sati-kövek, a halott nő szentélyeivé váltak, akit a tisztelet és az imádat tárgyaként kezeltek. Ezek a leggyakoribbak Nyugat-Indiában. A Mahábhárata és más művek tartalmazzák a nők és férfiak önkéntes önégetésének néhány olyan esetét, amelyek legalább részben történelmi beszámolónak tekinthetők. Azonban,ezeknek a műveknek a nagy része viszonylag késői interpoláció egy eredeti történetbe, megnehezítve használatukat a megbízható randevú érdekében. Sem az önégetés, sem az önégetés iránti vágy nem tekinthető szokásnak a Mahábháratában. A ‘sati’ kifejezés használata az önégetés szokásának leírására soha nem fordul elő a Mahabarata, ellentétben más szokásokkal, például a Rajasuya yagna. Inkább az önégetéseket a szeretett ember elvesztése miatti rendkívüli bánat kifejezésének tekintik. Úgy gondolom, hogy ez a gyakorlat eredetileg önégetéssel kezdődhetett, ez a társadalom kényszerégetésévé válhatott….Több megjelenítése