ritkán, ha valaha is kértem, hogy használjam a fürdőszobát az iskolában. Nem azért, mert soha nem kellett mennem, hanem azért, mert szorongássá vált kérdezni. Nem csak az volt, hogy “Mrs.Tanárnő, használhatnám a mosdót”, megragadta azt a nehézkes dolgot, amit kijelöltek a belépőre, és folytatta a dolgomat.

nem. A középiskolában rendes belépőt kellett szereznünk. Napirend-könyvünknek aláírásra volt szüksége a tanár idejével, így bárki, aki megállított egy hallgatót a teremben, igazolhatta, ” Oké, – kor jelentkeztél ki a fürdőszobába 12:15 óra, de már majdnem 2 óra van, vonszold vissza a segged az osztályba.”És az a gondolat, hogy megszakítsak egy órát, vagy kapcsolatba lépjek egy tanárral azon túl, hogy megválaszoljak egy kérdést, nem tetszett nekem. Kényelmetlen volt velük, az osztálytársaimmal, és…. Alapvetően az egész serdülő “képzeletbeli közönség” dolog.

tehát a 7. osztályban spanyolul, szó szerint a nap utolsó osztályában tartottam. Lefuttattam az ellenintézkedéseket. Váltás az ülésemen, hogy enyhítsem a nyomást, átkelés a lábamon, hogy megállítsam az árapályt, mély lélegzetet, hogy leküzdjem a szorongást. Minden rendben volt, amíg végül azt gondoltam: “nem tudom tovább tartani. Most mennem kell.”Odamentem, hogy felemeljem a kezem, hogy megszerezzem a belépőmet, de valaki más már aláírta a napirendjét, hogy maga menjen. És volt egy szigorú nem több, mint 2 ki egy időben politika. És már volt kint egy másik ember…

így igyekeztem Kemény ki az utolsó 15 perc az osztály. Fájdalmas volt, de kibírtam.

akkor tüsszentettem.

Bepisiltem a nadrágomba, csengett a csengő, odasétáltam a szekrényemhez, hogy összeszedjem a dolgaimat, aztán a saját pisámban ültem a hazafelé tartó buszon, szégyentelenül bedobtam a ruháimat a mosodába és megfürdettem.